Mi kell a boldogsághoz? 1. rész
Rájöttem, tudom, hogy mi kell hozzá. Ez mindennél egyszerűbb! Őrületes érzés, amikor az ember kezében ott a kulcs és nem kell semmit tennie, egyszerűen csak működik! Valahogy úgy érzem ezek az első mondatok lehet, hogy egy kicsit túlzóak voltak. Inkább valahogy úgy kellett volna kezdeni, hogy beszéljünk a hormonokról? Ez talán helytálló lett volna ha az oldal egy életviteli tanácsokkal foglalkozó blogoldal lenne. Pedig mégis bármilyen furcsa, a boldogságot keresve találtam rá a hormonokra.
A négy hormonra, melyeket hívhatunk "Boldogság" hormonoknak. Már semmi más nem kellene, csakhogy ezeket valahol így csomagban venni lehessen. De a képlet nem ilyen egyszerű.
Ezért gondoltam vizsgáljuk meg őket egy kicsit, és nézzük meg, hogy mit adhatunk mi, hogy ezek termelődését elősegítsük, és ennek hatására, boldog, vagy boldogabb gyerekeket és boldogabb gyerekkort majd később felnőttkort tegyünk számukra lehetővé.
A négy hormon nem más, mint a DOPAMIN, OXITOCIN, ENDORFIN, SZEROTONIN.
Dopamin, avagy a jutalom
Kulináris élvezetek: valljuk be, szülőként ebbe sokszor beletörik a bicskánk!, Ennek értékeléséhez egyre idősebb gyerekek kellenek. De azért a nagy kedvencek, és az azon keresztüli kényeztetés lehetősége mindig ott van. Ha megvan a kedvenc, akkor ne féljünk használni. Persze ne az unalomig, de egy gyerek is kényeztethető például a palacsintával, néha még este 9-kor is.
Cél- megvalósítása: ehhez azért nőni kell egy kicsit. De persze valahol már ott elkezdődik amikor, először csak apró, majd egyre nagyobb célokat tűzünk ki. Természetesen ezek a célkitűzések, főleg a mi - és nem a gyermekünk fejében - fogalmazódnak meg, de a hosszú út, amit például gyakran megtesznek ahhoz, hogy szobatiszták legyenek mire oviba kell menni, nekik is komoly célkitűzés. Aztán ahogy nőnek, a célok megfogalmazása főleg az iskoláskor elérésével már egyre inkább közös feladat, majd már önálló akarattá válik. Amit látok, -és kövessen meg bárki, de nekem nem tetszik- hogy ez gyakran összekeveredik bennük, és saját akaratunkat, saját cél megfogalmazásinkat tesszük számukra követendővé, és elérendővé. Választunk, döntünk, és persze ügyesen lavírozva, saját és társadalmi elvárásunkkal, még a gyermekünkkel is önazonossá tesszük. Sikeres gyerekeket, és felnőtteket természetesen nevelhetünk így, de ez szerintem sokszor fog-összeszorítós, és nem egyértelmű válasz a boldogság felé vezető úton. Kezdjük kicsiben, és engedjük meg nekik, hogy az ő céljuk, és az ő sikeres megvalósításuk legyen.
Feladat lezárására: na jó ez kicsit felnőttesen hangzik, pedig nem is. Nekik szerintem pont akkora örömöt ad már egészen kicsi korukban, amikor egy apró, vagy számukra talán éppen a fejlődési szakaszban óriási feladatot végrehajtanak. És sikerül, és megcsinálják, és fülig ér a szájuk, mert ők meg tudták oldani, egyedül. Szóval ne fukarkodjunk a feladatokban, és ne próbáljunk meg mindent helyettük, mert ezzel elvehetjük, a feladat végrehajtásának, befejezésének örömét.
Magadra fordított idő: tér, idő, énidő kell a gyerekeknek is. Természetes szülői reakció az állandó kontroll, hiszen gyermekünk a szemünk fénye mindig és minden körülmények között, és nagyon. De valahogy mégis meg kell tanítani, meg kell tanulni, nekünk is, és neki is, hogy van az amikor csak ő egyedül van, és elmerülhet abban amit szeret és amit tud is önállóan.
A dopamin esetében, nem mehetünk el a függőség ( a játék és édesség) kérdése mellett. A cukor iránti vágy, és annak jutalmazó hatása gyerekkorban erősebb, ami aztán csillapodik (ebből is látszik, hogy sose növök fel, mert nálam ez még mindig erős). Szülőként nem gondolom, hogy az előbbitől, sokkal inkább a játékfüggőségtől kell, hogy rosszul legyünk. Ezen az oldalon a szülő áll, a másikon egy őrületes dollármilliárdos professzionálisan felépített gépezet. Mindent tud róluk, és pontosan tudja, hogy kell felépíteni egy játékot úgy, hogy ne lehessen tőle szabadulni. A dopamin termelő hatás, a sikerek, az állandó és gyorsan teljesíthető célok, és minden egyben szerepelnek a játékok tárházában. Mindezek mellett külön akár megélhetést biztosító iparággá vált a youtuberek hada, akik előjátszanak, sőt virtuális pénzek garmadáival rendelkeznek. Ha a gyerekünk nem játszik, sokszor azon kaphatjuk magunkat, hogy ezeket a tartalmakat fogyasztja. Tudom, vannak akik ezt sosem engednék, meg, és vannak akik ezt nagyon ügyesen és kontrolláltan teszik, de meglátásom szerint többen vannak azok, akik a jelenséggel nap, mint nap találkoznak. A Covid általában véve minden digitális tartalom, és játék, social media felület terjedésének melegágya volt. Azok is gép elé kellett hogy engedjék gyereküket, akik eddig mindent megtettek annak érdekében, hogy ne kerüljenek ilyen eszközök a kezükbe, vagy legalábbis ne idejekorán. A digitális oktatás mellett, sok helyen az egész család digitalizálódott, mellyel a kép is nagy mértékben átalakult. A tiltás, a játékok tiltása lehet egy út, érvek és ellenérvek is szólnak mellette vagy ellene, de egy biztos, ha az ember enged, a kiút nehéz. A Covid alatt heti hét napján az ébren töltött órák 14 órájában lekötni egy vagy több gyereket, nem volt egyszerű feladat. Azt gondolom, senkinek nem kell, hogy emiatt lelkiismeret furdalása legyen. Én keresem a kiutat, de időnként úgy érzem én és a „gépezet”, nem vagyunk egyenrangú felek ebben a küzdelemben.
Oxitocin a Szeretethormon (Máris szeretem!)
Az anyag melynek izolálásáért, szintetizálásáért 1955-ben kémiai Nobel-díj járt. Sok esetben az oxitocin a szüléssel kapcsolatban kerül a terítékre, sok esetben pont a természetes szülési folyamat egyik mesterséges beavatkozásaként emlegetik.
Kapcsolattartás: az első és talán legfontosabb kapcsolat az anya és gyermeke között van. Nem véletlen, hogy ez az anyag a szülés folyamán termelődik, és segíti elő a gyermek és édesanya kötődését. A folyamat a szoptatás során is megismétlődik.
Tágabb értelembenha szerencsénk van, és olyan szociálisan nyitott környezetben nő fel gyerekünk ahol ez a mindennapok szerves része, és a család mozog, és barátkozik, észrevétlenül épül be a működésbe. Ilyen esetekben a kapcsolattartás a korai évektől, adott és állandó. Amennyiben a korai szakaszban ez még nem jellemző, akkor az első bölcsődei, vagy óvodai kapcsolatok jelentik a családi kapcsolatokon kívüli tartós élményeket. Ezek sok esetben nem zökkenőmentesek, és lehetnek pont úgy a szomorúság, mint a boldogság okozói is.
Szoptatás: Magáról a témáról, órákat lehet beszélni. Könyvek, tanulmányok, előadások sokasága található a kérdésben. Apaként egy kicsit veszélyes is a mezsgye, így nem lépek rá. A szoptatás elemi fontossága nem megkérdőjelezhető, de ennek túl sok vetülete van ahhoz, hogy a kérdésben egyértelmű kijelentéseket tegyünk. Azt sem gondolom, hogyha egy gyereknek hosszabb, vagy rövidebb ideig, vagy akár valamilyen okból egyáltalán nem
Érintés: a szeretethormon termelés szerintem egyik kulcs fontosságú eleme. Hiszek az érintésben, és hiszek benne, hogy egyetlen mozdulatban benne lehet minden, ami egy gyerek és szülő közti érzelmi adást, biztonságot, körül ölelést jelenti. Természetesen nem gondolom, hogy a szélső értékek jók a gyerekeknek, sőt ahogy nőnek, el kell fogadni, hogy az érintés egyre inkább a „nemár” kategóriába kerül. De olyan dolog ez amit igen is gyakorolni kell, ami ki kell hogy alakuljon, ami természetes kell hogy legyen egy gyerek és szülő számára. A mai világ ezeknek sok esetben ellentmond. Mindenki gyorsan fel kell, hogy nőjön. A gyerekeket nem lehet agyon szeretgetni, és természetesen az éncentrikus világban sem jön ez sok szülőnek magától. Különösen ha nem ezt hozta. Érzéken és nehéz egyensúly, mert ha valaki sosem kapott ilyet, nagyon nehezen ad belőle, talán nem is érzi ennek fontosságát. Tapasztalom, hogy amikor igazán lemerül a rendszer, és persze senki sem lát minket komoly „felnőtt gyerekeket” akkor az érintés, a simogatás, az összesimulás mindent feltölt. Ebben sokszor, sokkal több van, mint a szavakban. Ami a legtöbb esetben nem megy szavakkal, az megoldható érintéssel.
Állatsimogatás: nem készültem rá, hogy a szeretethormonok kapcsán ennyi téma felmerül. A legtöbb magában könyvek témája. Állatsimogatás! Hihetetlen, hogy itt helyet kap, mint egy olyan tevékenység ami boldogság hormont termel. Nem azért hihetetlen ez számomra, mert nem éreztem, vagy nem tudtam ezt saját vagy gyerekeim életéből, hanem azért, mert kutyatartóként azt látom, hogy kultúránk ebben a kérdésben, szédületesen elmaradott. Az állatsimogatás, az állatokkal való bánás, azok megismerése, azoktól való félelemek legyőzése, vagy pontosabban nem kidolgozása naponta talál meg. Hogy honnan gondolom, hogy elmaradott. Látom a kutyámat, vagyis viselkedését külföldi turisták körében. Ahogy ők fordulnak felé, és így mozgatják az én kutyámat is számtalan esetben sokkal nyitottabb, őszintébb, és sokkal kevesebb félelemmel teli. Az állattartás, akár lakáskörülmények között is, szerintem a gyerekkor szerves része kellene, hogy legyen. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyi feladat, és milyen felelősség, és nem mondanék igazat, ha nem azt mondanám, hogy nekem nem tört bele a bicskám, egy nyúl tartásba, vagy akár a hörcsög gyerekekkel történő tisztántartásába. És igen van, hogy rám marad, de ettől függetlenül, a heti négy porszívózás egy hosszú szőrű kutyával, ellenére is látom a mosolyt az arcukon minden reggel. A reggeli ébresztés fontos része a kutyánk, akit át lehet ölelni, aki heves farokcsóválással és boldogsággal tölti meg minden reggelüket. Kezdek egyre lelkesebb lenni a témában, így a kortes beszédet és az állatsimogatás fontosságának kérdését, át is teszem egy külön témába.
Mások segítése: elméletben ez mindenkinek megy. De a gyerekek erre való nevelése előtt, és a rájuk gyakorolt pozitív szeretethatás vizsgálatát megelőzően, magunkba kell néznünk. Minden tisztelet a kivételeknek, de a világ nem ebbe az irányba halad. Mindenki értem, és én meg magamért. Valahogy így alakul át a közösen és egymást segítve jelmondata. Tudatos, és önös. Mások segítése tanítandó dolog. Tudatosan is meg kell, hogy ismertessük gyerekünket azzal, hogy adni, segíteni jó. Többet ad annál nekünk is, mint amibe sokszor kerül. Tudni kell félrerakni a mérleget, amin azt számolgatom, hogy hol éri ez meg nekem. A gyerekkorban ez sok esetben összefonódik a szocializációval, a megosztás örömével, vagy éppen a dühítő elviselhetetlenségével. Pont nyiladozó, túlburjánzó öntudatunk gátol meg abban, hogy ne arra koncentráljunk, hogy mi mit érünk el oly ügyesen szüleink, vagy nagyszüleink hihetetlen büszkeségére, hanem, hogy azt nézzük miben segítettünk másokat. Miután a szeretethormon képződésben is szerepe van ennek, fontossága megkérdőjelezhetetlen, így kezdjük el együtt megtanulni, gyakorolni ezt. Tegyük ezt figyelemmel, és önzetlenül. Hagyd otthon a mérleget!