Rossztanuló

A rossztanulóság valahol ott kezdődik a legelején, amikor valami félremegy.  Talán érdemes visszamenni az óvodáig, amikor nem vesszük komolyan, hogy az óvodának fontos feladata van az iskolára felkészítő folyamatokban.  A vonalvezetést például, ami nem csak egy esős napokra szolgáló délutáni foglalkozás, hanem valami nagyon fontos dolog, ami felkészít arra, hogy az iskolapadba kerülve ne kelljen véres verítékkel betűket kanyarítani.

Nálunk kicsit fejlettebb régiókban nem véletlen hívják preschool-nak, pre-primary, vagy play school-nak. Fontos náluk, hogy már nevében is egyértelművé tegyék, hogy ez az iskolát megelőző éveket kiszolgáló intézmény, és nem a gyerekek „megóvására”, felvigyázására szolgáló hely. Már ott is elromolhat, hogy már az óvoda és a szülő sincsen abban a harmóniában, hogy ne csak egy gyermekmegőrzőt lássunk benne, és a jelzést, valami nincsen rendben, ne a tökéletes gyerekünk és teljes családunk elleni támadásnak vegyük? Nem tudom, de azt gondolom ez fontos eleme. Tartunk egymástól, nem kérünk és nem is kapunk segítséget, és amúgy sem divat előre tudni, és ismerni, milyen módon épül fel egy óvodai, több éves iskolára felkészítő folyamat. Ez a szakmai dolog, ami az óvodára tartozik. A fiatal szülők nagy része amúgy sincsen temérdek dologgal tisztában. Például azzal, hogy az iskola valahol itt kezdődik. Loholunk az élet után, és már az is kihívást jelent, hogy odaérjünk a gyerekekért az óvodába.

Valljuk be őszintén, ha mi magunk rendesen pörgünk a gyereknevelés és teljes életút kidolgozásán, már a születést követően, akkor minden információt, ami szükséges összeszedhetünk. Igaz ezeknek az információknak minden ellenkezőjét is, de persze egy erre született szülő kihámozza a lényeget, és belülről érzi a helyes irányt.
Sokkal fontosabb, hogy a gyermek, szemünk fénye mit evett, és hogy aranyosan játszik-e a többiekkel, és az a helyes kislány Panni, teljesen oda van érte. Mert az esetek nagy többségében az óvónénivel ezeket a súlyos információkat vitatjuk meg az ajtóban, miközben lélekszakadva beesünk kis késében, mert a gyerekek nagy részét valahogy rajtunk kívül mindenki el tudja vinni, már fél négykor.
Szóval elkezdtük, hogy csak csendben nyugtázzuk. Vannak szépen rajzoló gyerekek, meg hát a mi gyerekünk, aki nem annyira szépen, de nagyon akar, és mi így is nagyon szeretjük.
Aztán hirtelen sokkhatásként elkezdődik az iskola, ahol nem sokat szeretnénk változtatni szokásainkon, és azért van a napközi, hogy ott tanuljanak, és van a napközis tanárnéni, na ő meg különösen megtaníthatná. Sok minden más még mindig sokkal fontosabb, és ha az óvodában nem volt tökéletes a kommunikáció, akkor itt aztán mégannyira sem. Ha kardinális problémák nincsenek, egyre kevesebbet látjuk a gyerekeinkkel foglalkozó tanárokat. Az első időben, hogy se minket, se a tanárokra bízott gyermekeket ne érje nagy sokk, potyognak a piros pontok, a nyuszis jutalmazó nyomda jelek, és a nem túl elmarasztaló szóbeli értékelések. A szülő/tanuló és iskola közötti rendkívül ingatag jogi viszony vagy iszony csendben kúszik be az életünkbe. Mi még mindig alig veszünk észre valamit, mert okos, és amúgy jó eszű gyerekünkkel kiemelkedő problémák nincsenek, és egyre ügyesebben oldja meg /időnként másolással, vagy leckének látszó szavakkal/ az elmaradt házit a otthon, vagy a szünetekben. Kicsit csúnyán ír, kicsit hanyag a füzete /ami még jó esetben nem veszett el/, meg valamilyen csoda folytán ebben az iskolában sosincs házi, és olvasni vagy verset tanulni is csak nagyon ritkán kell. Ha kell ismerjük a helyzetet, valahogy az is mindig éppen a megelőző egy-két napban derül ki, hogy a határidő lejár. Itt sok esetben felmerül a kifogás, hogy nem is mondták! Pont hiányoztam. Sok esetben a rövidtávú vagy fotografikus memória még tovább tolja a felismerést, és a problémák akkor jelentkeznek amikor már átfogó anyagról kell számot adni, és ezeket kerek mondatokba kell foglalni.

Haladunk szépen a felső felé. Vannak jelek. Egyre több, de ha nem voltunk résen, és a gyerek tényleg jó ésszel van megáldva, annyit tud, hogy a minimum hol húzódik. Ha ezt sikeresen teljesíti, akkor csak csendben, észrevétlenül lesz a gyermekünk rossztanuló. Talán a legelején kellett volna tisztázni, hogy ez nem azt jelenti, hogy borzasztó jegyei vannak, hanem azt, hogy azzal az attitűddel éli mindennapjait, hogy az iskola egy olyan hely, amit túl kell élni. A jelek, az idő előrehaladtával sokasodnak nála is. Kedveltelen, szorong, fáj a feje, nem akar bemenni, és leginkább beszélni sem szeretne róla. Érzi már rég, hogy a teljesítménye nem elég. Sőt! Egyre kevesebb dolgot, akadályt ugrik meg sikeresen, és szülői segítséget csak akkor kér amikor nagyon ég a ház. Ilyenkor a szülő kezdi látni, hogy van baj. Baj, már az alapoktól. És a tanulás, mint szó is hiányzik. Mert a tanulás egy sokkal összetettebb folyamat, mint az, hogy megtanulom holnapra az anyagot. Közben nő, változik a hangja, elkezd hadarni, nem artikulál, a feleléseken sem jeleskedik. A kisebb nagyobb kudarcok sokasodnak, és alapok hiányában nem találja a kitörést, amit a tanulás, a felkészültség, és a segítségkérés jelentené. A tanár ellenséggé válik. 

A tanulás vagy oktatás, a jó értelemben vett pedagógia külön témát érdemel. De egy dolgot leszögezhetünk. Sokkal-sokkal összetettebb kérdés, amiben nekünk is részünk van!

Mi is, ami felelősségünk ebben? Mi is az igazán nagy gond a rossztanulósággal? Az élet egy nagy iskola. Csak az órák, a feladatok, a házi feladat összetétele hiányzik. Ha beépült a működésünkbe, hogy a megúszásra játszunk, a feladatokat csak épphogy végezzük el, és házit sem nagy igényeséggel készítjük el, akkor velünk marad. Észrevétlenül fogjuk érezni azokat a tüneteket, amik már gyerekkorunkban is jelen voltak. Szorongás, fejfájás, kedvetlenség… Mert az életben is jön az élet felsős osztálya, a gimi, a főiskola, ahol meg kell állnunk a helyünket. Ha nem készülünk, hasonló, vagy ugyanazok a mechanizmusok lépnek be, mint gyerekkorunkban. Megtaláljuk a kifogásokat, az ellenségeket, és saját rosszérzésünket. 

Nekünk szülőknek nem kell átvenni, sem az óvoda, sem az iskola feladatait. De ott kell állni. A mi felelősségünk, hogy gyermekünk ne essen bele a rossztanulóságba. Meg kell tanítanunk tanulni, készülni, napról-napra. Biztosítanunk kell, hogy az iskola, a feleléstől való szorongás, ami a nemtudásból jelenik meg az életében, ne legyen állandó kisérőjelenség. Borzasztóan nehéz. Minél jobb eszű a gyerek, annál nehezebb. Könnyen csap be minket, és könnyen csapja be saját magát. De minden jel ott van. Nekünk szülőként fel kell ismerni. Időben. Az oviban. Meg kell érteni, hogy az iskolai élet ott kezdődik. Meg kell érteni, hogy mi miért van, és egy rajzban, egy feladat elvégzésében mit kell látni. Nem könnyű, és persze mindenki látja, megszólja a „propeller” vagy „helikopter” szülőket. Senkit nem sarkalnék ilyenre, mert ennek is megvannak a hátrányai, de idővel gazdálkodni, tanulni, felkészültnek lenni, azok a dolgok, amit nekünk kell megtanítani. 

Mi a Kreatívjáték.hu-nál abban hiszünk, hogy mindezekhez megfelelő eszközök, szerethető iskolai felszerelésre van szükség. Olyanokra, amik nem esnek szét, törnek, vagy hegyezhetetlenek. Minőségiek, és a gyerekünk büszke lehet. Azért van több, mint 5000 iskolaszer termékünk, melyben mindent megtalálsz, ami az iskolához szükséges. Mi ezzel segítünk, a többi rajtad múlik. Ha figyelsz, és az elején belerakod azt a pluszt, akkor sikerülni fog, és kiegyensúlyozottabb életet biztosítasz neki és magadnak is! 

Kovács Péter
tulajdonos
KreatívJáték.hu